A KÖZÉPKORI VILÁGI NEVELÉS
A megszilárdult a feudális rend Magyarországon is, a kiváló főúri udvarokban zajló élet lett a nemes ifjak legjobb nevelő iskolája. Itt tudatosították bennük, hogy családjaikat, feudális javaikat keményen őrizni és gyarapítani kell.
Lovag – azaz nemesi származású ifjú – volt az uralkodó osztály világi rétegének minden tagja, ha a megfelelő nevelési időszak letelte után lovaggá avatták.
A rendiség nemcsak jogi tekintetben tagolta a társadalmat, hanem minden társadalmi rendnek megszabta a maga sajátos foglalkozását. A tudományok művelője a papság, a szabadok a katonák (később a polgárság), a nem szabadok, pedig a jobbágyok. Ezért az előkelő világiak fiaikat, a lovagi nevelés ésszerű keretei között sajátították el mindazt, amire felnőtt életükben szükségük lehetett.
Lovagok
A középkor társadalmi rendjének alapja a földbirtok, a feudum volt. A birtok tulajdonosának elsőrendű kötelessége volt, hogy mindazt, amit örökölt védje és gyarapítsa. Ehhez katonai erényekre: fizikai erőre, ügyességre és a fegyverforgatás fortélyaira volt szüksége. A nemesi ifjakat e szellemben nevelték. A családi birtokot a legidősebb fiú örökölte, a fiatalabbak, pedig más hűbérurak szolgálatába szegődtek, sőt a kiváltságosok akár a királyi- vagy fejedelmi udvarban nevelődhettek.
Lovag, tehát az a nemesi származású lovas katona volt, aki fegyveres szolgálatait hűbérurának ajánlotta fel, és hűségéért cserébe jutalmul földbirtokot kapott.
A fiúk,- miután gyermekként otthon megtanulták a vallási ismereteket, az erkölcsös élet szabályait, a fegyverforgatás alapkészségeit – mint ifjú a nagyobb udvarokban, a gyakorlatban tanulta meg más ifjakkal együtt mindazt, ami majd életében nélkülözhetetlen lesz számára. Ezen főúri udvarokban nem a korra jellemző hét szabad művészet rendszerére épülő műveltséget sajátították el, hanem a lovagi tornák, vadászatok, vetélkedők, versengések kiváló alkalmak voltak a tanulásra, az erő, a bátorság, az ügyesség kibontakoztatására. A legfőbb gyakorlat azonban a háború volt, ahova elkísérték urukat, mint fegyverhordozók. Együtt táboroztak a sereggel, erősödtek, edződtek, tapasztalatokat gyűjtöttek. E mellett meg kell még tanulniuk a lovagi műveltséget is. A mai fogalmaink szerint persze ez a lovagi műveltség igen hiányos; hét főerénye van a lovagoknak: lovagolni, úszni, íjazni, vívni, vadászni, sakkozni, verselni kellett tudnia. Emellett természetesen szüksége volt az idegen nyelvek ismeretére, hiszen szívesen küldték őket idegen udvarokba követnek. Nem kellett azonban írni tudnia, ugyanis ha írásra került a sor, az írnok azt elvégezte helyette. Akkor telt le a nemesifjú udvari tanulóideje, ha elérte a férfikort. Ekkor, ha kellően kiérdemelte, elkövetkezett a nevelés záró aktusa, a lovaggá ütés.
Tehát láthatjuk, hogy a lovagi nevelés – neveltetés, merőben más volt, mint a klerikuséletre való előkészítés. Ott főként a latin volt az érintkezés nyelve, itt az anyanyelv, ott a könyvek mindenféle tanulmányok forrásai, a várakban viszont maga az élet a forrás. Mégis – a párhuzamok keresése miatt – a korabeli és későbbi írók a „septem artes liberales” mintájára „hét lovagi készség” -ről írtak, feltehetően a hetes szám misztikája miatt foglalták ezt egységes rendszerbe.
A lovagi nevelés a XII-XIV. században érte el virágkorát Európa szerte.
Nemesi családok leányainak nevelése a középkorban
A középkorban az úri családok leánygyermekeinek neveltetése eltért a fiúkétól. Többségük apácakolostorokban, vagy más főúri családok váraiban nevelkedtek.
Ezek az előkelő származású leányok a várúrnő vezetésével sajátították el mindazt, amit egy feudális udvarház és gazdaság vezetéséhez tudni kellett.
A gazdaság vezetése a középkorban a nemesasszony feladata volt, mert a várúr a katonáival, fegyvereivel és lovaival foglalkozott.
A háztartás vezetése e korban meglehetősen nehéz volt ugyanis a tipikus középkori háztartásba beletartoztak a rokonok, szolgálók, védencek és a papok, akiket etetni, öltöztetni kellett. Ez pedig a várúrnő kötelessége volt.
A feudális gazdálkodás önellátó gazdaság volt, így mindent maguknak kellett előállítani, amire szükség volt. A ház asszonyának ezért érteni kellett a gazdálkodáshoz, pénzügyekhez, betegellátáshoz. Ezen teendőkön kívül nem sok idejük maradt arra, hogy elméjüket műveljék. Íráshoz általában nem értettek, olvasni is csak nagyon kevesen tanultak meg, az alapvető művelődési „eszközt” számukra a nemzetközi méretekben közkinccsé vált lovagregények jelentették. A várkisasszonyok ezekből tanulták meg a jó modor, az illem szabályait, társaságbeli viselkedést, az úri magatartást.
A kolostorok kora
Általános jellemzők:
- szűnőfélben levő politikai megosztottság
- a kereszténység biztosította teljes ideológiai egység
- az emberek egy népet alkotnak Isten szemében, valamennyien egy királyságot kívánnak, de az öröklődő és változtathatatlan társadalmi egyenlőtlenség eszméje: Isten a teremtéskor mindenkit a megfelelő helyre állított → ordók (imádkozók, harcolók, dolgozók)
A társadalom és a kultúraközvetítés fő szereplői
- a király
- a gróf, a lovag
- a szerzetes
- művészi kifejezési formák, műfajok
Általános jellemzők:
Duby: a kolostorok kora (980–1130)
- ugar, ingoványok, elvétve egy-egy ember, éhínségek („ember embert üldöz és felfalják egymást”) → dominál:
- az éhség élménye: az ember pőre, kiszolgáltatott, halál és rettegés prédája, mert bűnös → alapélmény a félelem
- 1000 után lassú emelkedés, ritkulnak a barbár betörések, az éhezési hullámok → a román művészet kora
- román művészet: változatosság (sok hatás, nagy terület) és lényegi egység (az emberek roppant mozgékonysága, a Karolingok hagyományozta összetartó erő) → egy hit, egy rítus, egy nyelv, egy kulturális örökség → a művészet egyetlen célja: a látható világ valamennyi gazdagságának felajánlása az Istennek, hogy az adományok révén lecsillapítsák haragját, részesüljenek kegyelméből → az új művészet hordozói, letéteményesei a szerzetesek
- Isten: kétarcú: harcos és ítélkező, de szüksége van az emberre a bűn elleni harcban
- jóindulatának elnyerése: szerzetesek közvetítése, zarándoklatok (a három szent sír felkeresése: Szent Péteré Rómában, Szent Jakabé Santiago de Compostelában, Krisztusé Jeruzsálemben)
- 12. századtól lassú emelkedés, derűsebb életszemlélet → gótika
A király:
- a társadalom isten városának tükörképe, a földi tökéletesség példája és mintaképe a király
- hatalmának az egyház próbál korlátokat szabni: királytükrök (speculum regis) → legyen iustus, pius, pacificus, ha ezeknek nem felel meg, akkor: zsarnok
- eredete: a germán népek hagyománya → ott a király feladata a háborúzás, ill. az istenek és népük között a párbeszéd megteremtése
- a 8. századtól felkenik a királyokat = az uralkodót az egyház keblére emelte → a szent olajjal átitatva papi szolgálatot teljesít, főpapként áll Isten előtt →új funkciója lesz a harc mellett
- a béke és az igazság őrzése → szerzetes típusú királyok, legfőbb feladatuk, hogy a népért imádkozzanak (pl. a francia Róbert)
- a király egyben lovag, aki kezében karddal biztosít igazságot és békét a népének
- a monarchia renovatio, a császári hatalom újjászületése→ a király nem lehet többé műveletlen → iskolák, könyvek
- bőkezű: templomokat, kolostorokat épít, szerel fel
- 11. század derekán hatalmuk csökken, funkciójuk felaprózódik a hűbérurak között → a közfunkciók privatizációja → kézbe kívánja venni az egyház (a béke fenntartásáért: treuga Dei mozgalom), ill. a lovagok
A lovag:
- lételeme a harc, de féli Istent → adományok az egyháznak, a kolostoroknak → az esztétikum irányítás ugyancsak átkerül az egyház kezébe
- jellemzői: fegyverek, harci készség
- férfiak, a társadalom nem vesz tudomást a nőkről
- agresszív vitézség, bátorság, nyers erő
- tudatlan, a tanulás csak megrontaná a lelkét, de
- féli Isten büntetését
- Hogyan lehet beilleszteni a keresztény világba? → Ha Istenért harcol a leküzdhetetlen, rejtőzködő erők ellen, a pogányok ellen → keresztes háborúk, gyengék védelme
- közvetítőre van szüksége → szentek, ereklyék kultusza, ajándékok egyháznak, kolostoroknak
A szerzetes
- közvetítő ember és Isten között – a mozgalom az elmélkedésre, az imára, az önsanyargatásra épül – a keleti sivatag remetéi indítják el (3. sz. vége) még a népvándorlás kora előtt – az 5. és 6. sz. katasztrófái nyomán egyre vonzóbb életforma lesz
- legfőbb feladata: harc a sátán kísértései: hús, háború, arany, asszony ellen
- eszköze: imádkozás rokonokért, szellemi testvérekért, jótevőikért, az egész társadalomért
- ideál: szegénység, aszkézis, fényűzés elvetése ↔ a világi egyház fényűző, hűbérúri élete
- kolostorok a liturgia letéteményesei, ereklyeőrzők, temetkezési helyek
- kolostori reformok sora, új rendek alakulása próbálja visszatéríteni a tévelygőket a helyes útra (Cluny, 910-)
- típusai:
- bizánci típusú, remeteség: hátat fordít a világnak, szerzetesi magány
- Nyugaton: coenobitizmus (coenobita = közös élet) – megszervezője: Nursiai Szent Benedek (6. sz.) → bencés eszme – columbáni típus
- elzárkózás, lemondás, hittérítői feladatok nem vonzzák
- alapja az engedelmesség erénye, családi közösségben élnek az apát teljhatalma alatt
- mértéktartó szellem – Krisztus katonáinak megfelelően kell táplálkozniuk, öltözködniük és pihenniük, hogy derekasan tudjanak harcolni – feledkezzék meg testéről, művelje a földet, hogy dúsabb áldozatot tudjon bemutatni Istennek → ora et labora
- eszközeik:
- a könyv: a liturgia tartozéka, a megismerés eszköze → ékesnek kell lennie (őskeresztény minták, evangelisták, 11. sz.-tól isten-ábrázolások is, korábban féltek a pogány bálványimádat feltámadásától)
- a zene: a liturgia középpontjában
- az írás
- a templomok: funkciójuk átalakul: a hatalmas gyülekezetek befogadására átalakítják a régi csarnokokat
A műveltség:
- „a szent” – legendák (=olvasnivaló): középpontban a szent alakja, kezdetben vértanúk, később más hitvallók is – nem mindennapi emberek, már születésük is csodás, alakjuk elengedhetetlen eleme a csoda (Legenda Aurea)
- himnuszok: a rímes-ritmusos versforma diadala az időmértékes fölött, összefonódása a zenével
- „a gróf”: a hősi költészet – vitézi énekek (Roland-ének, Artur-mondakör)
- trubadúrok és minnesengerek (nőkultusz, a szerelem mint legfőbb érték)
- színjátszás: „tropusok” (=szókép, képes kifejezés) – 9. századi bencés kolostorokból indul
